Aki bújt, aki nem... ááá, tök mindegy - Ninja gyilkos
Mélyen tisztelt hallgatóság, tisztelt befektetők! Ezennel szeretném önöknek prezentálni a NINJÁT! Ezek az árnyék-harcosok a leggazdaságosabbak a világon. Nem esznek, pár csepp vízzel elélnek akár hetekig, sebesüléseiket órák alatt összeforrasztják pusztán agykontrollal, legyen az akármilyen súlyos. Sötétben teljeséggel láthatatlanok! Egy elemlámpával technikailag esélyünk sincs nyomon követni őket. Amint tömegesen jelennek meg, azon nyomban dallamos suttogásba kezdenek az leendő áldozat szórakoztatására. Csak el kell érniük egy foltnyi árnyékot, és képesek akár 70 km/h sebességgel haladni! Mint a jó bor, a csendes halál osztói is a korral érnek. Eleinte még képesek érzelmek kimutatására, de pár év múlva már rezzenéstelen arccal viselik, ha 13 cm mélyen belevágnak a hasfalukba, vagy éppenséggel csonkolják őket, és szükség esetén a testükben lévő vérmennyiséggel akár 3 vérbank is feltölthető. Tisztelt egybegyűltek, ennél jobb gyilkológépet keresve sem találhatnak. És ha most rendelik meg őket az ezer éve változatlan áron, akkor rögtön kettőt kapnak és a kiszállításai díj is ingyenes!
Most azonban forduljon komolyra az a bizonyos szó. Mi vezérelheti a számomra nagy tiszteletnek örvendő James McTeigue rendező és Joel Silver producer párost (akik a V, mint vérbosszú címet viselő grandiózus alkotást tető alá hozták), hogy megalkossák, ezt a... hát, hogyan is mondjam... hmmm... szóval ezt? No nem azt mondom, láttam már pikánsabbat (remélem említenem sem kell Uwe Boll nevét), így tudtam rajta jókat derülni, de akkor is képtelen vagyok felfogni, hogy milyen mentséget tudnának felhozni? Csak azt tudom elképzelni, hogy súlyosan bemeszkalinozva olvasták el a forgatókönyvet, majd megkívántak egy izmos német sört, meg egy kis bratwurstot, így Németországba szervezték ki a japán ninja klán annihilálását.
A story röviden: egy ezer éves múltra visszatekintő orvgyilkos klán, történetesen az Ozunu névre hallgató, árvákból neveli a gyilkolás mestereit. Itt nevelik Raizot is, aki szerelmes lesz egy lány tanítványba, ám az megszökik, elkapják, kerék alá teszik, onnan is kiveszik, végül kivégzik. Raizo már nagyon pipa a klán öregjére, majd amikor vele akarnak kivégeztetni egy lányt, szembeszáll a klánnal, megszökik. Évekkel később Mika Coretti törvényszéki nyomozó, kutatni kezd a klán után, ezért megakarják ölni, de Raizo megmenti, és innentől együtt szelik az akciótenger mérhetetlen habjait. Véleményem szerint ezzel minden poént le is lőttem a filmben.
Tessék lelkiekben felkészülni, hogy már a film 5. percétől hekto számra fog folyni a digitális vér, és a Star Wars óta nagy tiszteletnek örvendő, azóta a Kill Bill-ben felelevenített végtag nyiszálás is kedves fogása a készítőknek. Akcióból és látványelemekból azonban nincs hiány. A megszámlálhatatlan lassított jelenetek közepette a ninják gépágyúkat megszégyenítő sebességgel ontják magukból a dobócsillagokat, zokszó nélkül vágják ketté a az elitosztagosok kevlar mellényét, és mindezt úgy, hogy egy golyó nem éri őket. J. Michael Straczynski forgatókönyv író azonban a drámára is gondolt: Raizo visszaemlékezései elmesélik a életét, és még a volt osztálytársából kinőtt nemezise teszi teljessé az élményt, aki amúgy minden ok nélkül, szerintem csak heccből útálja. Ja, és majd elfelejtettem, itt minden második embernek jobb oldalt van a szíve!
Azért nem szeretném mindenkinek elvenni a kedvét a filmtől, sőt a látványmániásoknak, illetve a B kategória ínyenceinek kifejezetten ajánlom.
A némaság kék fala - Zsaruk becsülete
Amikor betértem egy szürke szerda este a dvd kölcsönzőbe, ugyan az a kellemes izgatottság ragadott el, mint minden alkalommal. Vajon jött valami új nyalánkság? Esetleg valami patinásabb darabra fogok rálelni, amit még nem láttam? Nos, az utóbbi teljesült. Amikor rákérdeztem a Zsaruk becsületére, Viktor a videótékás, mérhetetlen bölcsességében azt mondta: "Nekem nem tetszett." Általában adok is a szavára, de most nem tettem.
A film elindításakor egy amerikai focimeccs közepén találjuk magunkat, az irányító nem más, mint Jimmy Egan (Colin Farrell), aki vérpezsdítő szavakkal buzdítja csapat, és egyben rendőr társait a győzelemre. Már az első percekben belevetnek minket a bajtársiasság érzésébe, ami igazán figyelmes a rendező úrtól (Gavin O'Connor). Rögvest a testület győzelmét követően érkezik a tragikus hír: négy rendőrt lelőttek, egy drograzzia során. A karma kegyetlenül közbelépett. Az éppen helyszínen szurkoló Francis Tierney (Noah Emmerich) kapja a hívást, és meccsre kiérkező testvére, Ray Tierney (Edward Norton) szintén azonnal értesül bátyjától. Mindenki lóhalálában a tetthelyre érkezik, és amit nem éppen értettem, az az volt, hogy Colin Farrell foci mezben érkezik meg, majd minden jelentősebb erőfeszítés nélkül átrohan a helyszínbiztosítókon, mintha egy sorsdöntő touchdownt készülne bevinni. Ennek ellenére a történet ezen pontjáig pörgős. Aggodalomra azonban semmi ok, mert ez a tendencia akkor és ott meg is szakad.
A tragédiát követően bosszúhadjáratot fogadnak a rendőrgyilkos drogdíler ellen, és vadhajszába kezdenek, amire válogatott embereket gyűjtenek. A nyomozati csoportról azonban hamarost kiderül, hogy velejükig korruptak, még csak időt sem hagyva arra, hogy valami rejtély legyen a dologban. Rejtély csak abban lesz, hogy innentől mindenki félszavas utalásokat tesz a múltjára (tekintettel, hogy mindenkinek van valami baja), vagy az ügy részleteit illetően, amit valami nagy csavarra készülve össze-vissza írogattak a forgatókönyv szerzői. Nos, nem hinném, hogy sok mindenkinek sokkot okoznék azzal, he elmondom, hogy nem sikerült nekik.
Rendkívül fondorlatos szimbolikus utalás módján tovább hangsúlyozzák az élet kemény kettősségét, mégpedig Edwar Norton és Colin Farrell karakterein keresztül, mivelhogy Edward a bosszú hideg arcú képviselője, míg Colin a dúvad (fenemód mélyenszántó). Farrell rajongók figyelem, mert annak ellenére, hogy főszereplőnek van meghírdetve, szerény számításaim szerint olyan 25-30 percet szerepelhet, az amúgy 130 perces filmben. Ezzel szemben nem említik John Voightot, aki klasszisokkal felmúlt mindenkit az alkoholista rendőrfőnök szerepében (nem elfelejtendő, minden második mellékszereplő lejátsza a két hollywood-i csillagot).
Az operatőr szerintem jobban beleélte magát a jelenetekbe, mint a színészek, vagy a rendező. Mert annyira rákívánt fókuszálni a kapcsolati tényezőkre, mint egy árva kézfogás, avagy egy mély tekintet, hogy már-már egy dialóg felét elmondják, mire látni lehet, hogy ki is beszél. Egyes jeleneteknél egyenesen dokumentum film jelleget kölcsönöz. A zenét már nem is igazán említeném meg, tekintettel rá, hogy szinte nincs is a filmben, ami van, az is egyhangú, sivár.
Aki szereti szidalmazni azokat, akik szolgálnak és védenek, vagy csak unalmat szeretne űzni egy délutánon, az nyugodt szívvel nézze meg a Zsaruk becsületét, engem egyáltalán nem vágott hanyatt. Legközelebb jobban hallgatok Viktorra a tékában.
Aki másnak vermet ás... - Az informátor
Ezen közhellyel, akár le is zárhatnánk a film tanulságát, cselekményét. Milyen végtelenül botor hibát ejtenénk. Ezzel az apró kis lépéssel sosem derítenénk ki, hogy mi történik akkor, ha mindenki vermet ás, majd vagy sajátjába, vagy pedig más vermébe pottyan bele, netalán mindkettőt megéli.
Steven Soderbergh rendező, kinek nevéhez hazánkban is ismert, nem éppen a névtelenség fátylába burkolódzó filmek fűződnek (Ocean's 11-12-14, Traffic), a humorosabb, néhol inkább tragikomikusnak nevezhető végén fogta meg ezt az igaz történetet. Nem árt tudni, hogy a film a 90-es években lezajló Amerikából induló, de lassan nemzetközivé cseperedő lizin gyártó cégek kartell botrányát dolgozza fel. Aki esetleg érthetetlen okokból nem biokémikusnak készült (vannak még ilyen emberek?), annak elárulom, hogy a lizin egy a fehérjékben fellelhető aminosav.
Marc Withacre (Matt Damon) feladata a lizin termelés felügyelete, és irányítása vezető beosztottként egy mammut cégnél, ám egy napon, önszorgalomból összefog az FBI komor ügynökeivel, hogy leleplezze az ármachinációk kesze-kusza hálózatát. Több se kell, hogy adja magát a bortány, és a Machiavelli-féle intrika.
Rögtön a film elején felfigyelhet a szem-füles néző a zenére, amelyért Marvin Hamlisch külön kitüntetést érdemel. Olyan atmoszférát teremt a film különböző jeleneteihez, ami egyik pillanatról a másikra képes átvezetni a humoros dialógokból akár a 007-es ügynököt megszégyenítő, osonós kém jelenetekbe. Steven Soderbergh pedig remekbe szabottan vonja el a néző figyelmét Marc Withacre gondolatainak kihangsúlyozásával, aki teljességgel védtelen egy ilyen kreatív támadással szemben. Hiába is igyekeznénk összetenni bárminemű logikai piramist az elhangzott monológokból (amit hangsúlyoznék kiválóan visz végbe Stohl András), csak a rendező kívánsága teljesül, és elvesztjük a kontrollt elménk nyomkövető képessége felett. Egyszerűen csak nézzük a filmet, miközben konspiráljuk az egybként érdekes információ morzsákat valami komplexé, és a szövevényes csekeményszál gond nélkül teljesedik ki a maga valójában, mi pedig keressük, hogy vajon melyik gondolatban volt a megfejtés.
A remek rendezés, és a már hátborzongatóan minden jelenetbe odaillő filmzene káprázatos pontossággal mutatja be a bürökrácia és hazugságok sötét, fondorlatos világát, amik ügyvédek, főnökök és a hibás rendszer tesz teljessé. Akinek (remélem sokaknak) vannak fenntartásai ezen földi gonosszal szemben, illetve kedveli a szokottnak nem mondható direktálást, annak mindenképpen szeretném figyelmébe ajánlani ezt a filmet.
Mindenképpen szeretnék még szót ejteni a mellékszereplők brillirozásáról, mert igenis jár érte egy boszorkányos pecsét (nekem ilyet oszogattak oviba piros pont helyett; haj sanyarú gyermekkor).
